A víz egy alattomos elem. Életet ad, felfrissít, de ha neki tetszik rombol és pusztít. Ritkán fedi fel erejét, lassan cselekszik, de biztosan.

Amikor jön a víz, csak néz az ember. Nem hiszi el, hogy ott van, hogy áll benne, hogy jár benne és főleg azt, hogy ez a víz árt neki. Hisz a vízre szükség van, a pocsolya amit alkot ártatlan, néhány nap és eltűnik.

A pocsolya marad, nő gyarapodik, cummog a csizma, a láb fázik, át nem melegszik. Az idő telik, az ember kapkod. Ment, menti mit menthet. Viszont a víz nő, sokasodik, és nem enged. Az ember cselekszik, de mindhiába. Reménytelen, abba hagyja. A víz jő, teszi azt ami néki tetszik. Ő az erősebb.

De az élet nem áll meg. Még a legnagyobb árvízkor sem. A madarak továbbra énekelnek, a bogarak zümmögnek, és este a békák kututtyolnak. Mintha minden tökéletes volna. Mit oda életek halmaza, sorsok, csalódások kegyetlenségek! Hetykén megy tovább az élet, semmi sem áll meg, a víz sem, elfolyik. S egy hónap múlva már nyomát sem látni.

Bár a szúnyogok megszaporodnak és jobban szívják a vért mint valaha....az ember teszi mit tennie kell, nem gondolkozik. Egy kép, a víz képe árnyékként követi. Lesben áll és támad. Sosem tudni mikor, gyönyörű romantikus estén egy tó mellett sétálva, álmos utazás közben a tájat figyelve, esetleg munka közben egy tengert ábrázoló fényképre tekintve. Nincs ott a víz, de mégis, végig, nem folyt el, ott marad.