Jaj, már nagyon vártam a zöldet, a meleget, az életet!

Nehezen jött. A március 15-ikei ünnepséget hófödte temetőben ünnepeltük, s bár már a hó olvadt, de az éledésnek még semmi jele nem mutatkozott. Csak a folyók és patakok áradtak, öntötték el a táblákat, néhol falvakat. Nagy sár, nagy lábnyomok, és szemétdombok.

A tavasz eljöveteléről csak a hosszabbodó nappalok árulkodtak, meg az amarilisz az ablakomban, mely meghazudtolva az általános közérzetet, kinyílott. Néha haragosan és irigykedve néztem rá. Hogy merészel ez a növény boldog lenni amikor minden olyan szürke és kietlen?!

Mint mindig most is a növénynek volt igaza. Meg a sok-sok madárnak kik csapatostul jöttek a hidegbe. Jöttek és énekeltek, hogy közben mit ettek, azt nem tudom.

Meggyőztek. Elhitették velem azt, ami nem volt, a tavaszt. Kicsinosítottam magam, a másik nemre szépen mosolyogtam, elővettem a biciklimet majd több napon keresztül izomláz miatt nyafogtam. Mit is tesz az emberrel a gondolat....

Na, de már itt van, eljött, és a természet hozza be a lemaradását. Nárciszok egy nap alatt 5 cm-t nőnek, a fű zöldül, minden éled, minden élet.