Nincs képeslap, nincs maci, szívvánkus, virág, szárított virág, vers, gobelin. Idén nincs hit, nincs remény, sem kedv, sem öröm a kicsi apróságokban. Hiányzik is, hisz eddig mindig megszólított a Valentin szelleme, és most számomra szokatlan, hogy nem várom, nem készülök és nem remélek.

Tavaly pl egy gyönyörű gobelint (képet) hímeztem ki. Beleadtam mindent a nagy zűrzavar közepette, mert hittem valaki szerelmében. Hittem azt hogy a zűrzavar ami úgy látszott művileg van kialakítva egyszer csak eloszlik, és az a másik mosolyogva odalép hozzám, és azt mondja, veled.

Hittem abban, szeret, hittem abban véd, és törődik. Hittem, reméltem és kérdéseket tettem fel. Miért? Miért nem beszél velem neten? Miért nem tartja be az igéretét? Miért adja ki azt a sok hülyeséget, hisz ez nekem fáj. Marhásul háj. Nemcsak a vakbélműtét sebe, az ő reakciói is. Miért nincs ha időm van, miért nem ér rá? Miért nincs hétvégén? Miért érzem azt, két különböző emberrel privizek? Ki a másik? Miért váltja át aprópénzzé a szerelmünket? Közben meg hímeztem, meg hímeztem, és az összes bánatom, reményem belehímeztem egy képbe. Szép lett. Olyan volt mint a szerelmünk. Szép, távoli és hideg. Egy kunyhót ábrázolt, havas tájban. A kunyhó az otthon, a táj az élet, mely szép is, de kegyetlen, mert hideg és fagy van.

Lehet hogy velem volt a baj, de jómagam a szeretett férfit okosnak véltem. Meg voltam győződve arról, hogy elég okos és leleményes ahhoz, hogy a köztünk levő nehézségeket, akadályokat legyőzze és elgörgesse. Okos volt ő, csak tudását nem a kapcsolatunk építésére, hanem rombolására használta fel. Sőt azóta is csak rombol, meg rombol....pedig az építés az igazi művészet.

Nos, most jön a nagy kérdés, kapcsolat volt e a miénk? Minden híresztelés ellenére azt mondom, nem. Nem találkoztunk, ugye ez alap. Nem találkoztunk sem naponként, sem hetenként, sem hónaponként. Bármit is hitt, mi bizony nagyon messze voltunk a kapcsolattól. Fellángolás, érzelem volt, de semmi más. Ezen kívül nem kommunikáltunk egymással telefonon sem. Az elektronikus lehetőségeket sem használtuk ki, skype, msn stb. Pedig mintha az ifjú informatikus lett volna....ilyet bizony csak az az informatikus nem használ aki nem akar. Nem volt ez semmi, valójában még kaland sem. Részemről fellángolás, melyet több mint egy év mérlegelés előzött meg. Hát van olyan, hogy csak az egyik fél érez.

És mi lett a vége? Nagyszar. Amit csak lehetett elrontottunk. Barátságokat romboltunk szét, és jelen pillanatban ismerősök sem vagyunk. Pedig valamikor egymás kezét fogtuk...Ő nem volt fer velem, aztán jött a kocsmai jelenet amikor nem ismert engem, nem vállalta még az ismerettséget sem, nehogy lebőgjön a tizenéves, semmit fel nem mutató buta leánykák előtt.... Pedig én a saját környezetemben vállaltam minden hibájával együtt, és az egészből nekem könnyen hátrányom származhatott volna....de ilyenek vagyunk mi itteniek, nem dobjuk meg a másikat. Szóval rosszul esett amit láttam, az idegent és a lebegésre való törekvést, mintha csak az volna, más fontos nem volna. Pedig minden más fontosabb. Ekkor mondtam magamban, nem! Ezt az embert én nem ismerem, más valakit ismerek.